Kedves diákok, szülők, pedagógusok!

Kovács Judit vagyok az intézmény iskolapszichológusa. A vírushelyzet miatt újra szünetel az intézményben a személyes jelenlétet igénylő ellátás. Ugyanakkor, ha mégis szeretne/ szeretnél segítséget kérni, a következő emailcímen tudja/tudod megtenni: rajklaszlo@freemail.hu

Természetesen az online felületen történő segítés csak bizonyos kérdésekben, illetve bizonyos határokon belül lehetséges, de igyekszem a lehetőségekhez mérten és az etikai szabályoknak megfelelően segíteni.

Várom a jelentkezéseket, üdvözlettel Kovács Judit

Bántó és/vagy kedves kommunikáció hatásai

Mindenki találkozott gyerekkorában olyan bántó szavakkal, mondatokkal, amik egy életre beleivódott a lelkében, emlékében, gondolataiban. Hogy milyen erősen romboló hatása van egy-egy ilyen verbális abúzusnak a gyerekekre, (felnőttekre) nézve, a következő cikkben olvashatjátok.

Cikk: https://pszichoforyou.hu/verbalis-bantalmazas/

DE!!!!. A kommunikáció lehet bátorító, támogató, bíztató, csak gyakorolni kell. Hogyan tudod kedvesebb szintre emelni a közlésedet a gyerekekkel szemben? A következő cikkben olvashatsz erről.

Cikk: https://www.spiribuuu.com/hu/blog/10_pelda_hogyan_emelhetjuk_a_kommunikaciot_kedvesebb_szintre

Hogyan ne ártsunk a szavainkkal?

A következő ábra magyarázatát két példán keresztül vezeti le a szerző és a fordító (lásd lentebb). Ezt a technikát alkalmazhatjátok mindenféle krízishelyzetben lévő személynél, akinek támogatásra van szüksége, nem pedig tanácsa.

Forrás: https://pafhungary.hu/blog/66-hogyan-ne-artsunk-a-szavainkkal.html

„A koncentrikus körök elmélete!

Amikor Susannak mellrákja volt, rengeteg szerencsétlen megjegyzés hangzott el a környezetében. A „legütősebb” az egyik kollégájától származott. Úgy érezte, meg kell látogatnia Susant a műtétje után, de Susan nem szeretett volna látogatókat fogadni, és ezt a kollégájának is megmondta. A kolléga válasza? „Ez nem csak rólad szól.”

„Nem?” – csodálkozott Susan. „A mellrákom nem csak rólam szól? Rólad szól talán?”

Ugyanez a téma jött elő, amikor Katie-nek agyi aneurizma repedése volt. Hosszú ideig intenzív osztályon feküdt, majd később átkerült egy osztályra, ahol már nem lógtak belőle csövek és vezetékek, nem volt folyamatosan monitorra kötve, de még nem volt valami jó formában. Egy barátnője meglátogatta, majd amikor kijött, a kórterem előtti folyóson  ezt mondta Patnek,  Katie férjének: „Erre nem voltam felkészülve, nem tudom, hogy képes leszek-e feldolgozni.”

Ez a nő nagyon szereti Katiet, és azért mondta, amit mondott, mert nagyon mélyen érintette Katie állapota. De amit mondott, az rossz. Ugyanúgy rossz, mint Susan kollégájának megjegyzése.

Susan azóta kifejlesztett egy technikát, amivel az emberek el tudják kerülni ezt a hibát. Mindenféle krízishelyzetben működik: egészségügyi, jogi, pénzügyi, szerelmi, sőt a egzisztenciális krízishelyzetekben is. A koncentrikus körök elmélete (angolul Ring Theory) nevet adta neki.

Rajzolj egy kört. Ez a legbelső kör. Írd bele annak az embernek a nevét, akit az aktuális trauma ért. Katie agyi ütőértágulata esetén ez maga Katie. Most rajzolj egy nagyobb kört a meglévő kör köré. Ebbe a körbe írd be annak a nevét, aki az adott traumához a legközelebb van. Katie aneurizmája esetében ez Katie férje, Pat. Ismételd meg a folyamatot annyiszor, ahányszor csak szükséges. Az egyre növekvő körökbe azok neveit írd, akik érintettek az adott trauma kapcsán, de egyre kisebb mértékben. Szülők és gyerekek után következnek általában a távolabbi rokonok. Közeli barátok a kisebb körbe, kevésbé közeliek a távolabbi körökbe. Amikor ezzel kész vagy, rendelkezésedre áll a Nyafogási Sorrend. Susan egyik betege hasznosnak találta ezt kitenni a hűtőszekrényére.

A szabályok: a kör közepén álló ember bármikor bárkinek bármit elmondhat, nyafoghat, panaszkodhat, például „Az élet igazságtalan!” vagy „Miért pont én?”. Ez a nyeresége annak, hogy valaki a kör közepén áll.

Mindenki más is mondhatja ugyanezt, de csak olyan személyeknek, akik az ő körüknél nagyobb körben helyezkednek el.

Amikor olyasvalakivel beszélgetsz, aki nálad kisebb körben van, ő közelebb van a krízishez, ilyenkor az a cél, hogy támogasd, segítsd őt. A hallgatás és figyelem gyakran nagyobb segítség, mintha bármit mondanál. Ha kinyitod szád, előtte kérdezd meg magad, hogy amit mondani készülsz, az vigasztalást és támogatást nyújt-e a másik félnek. Ha nem, akkor inkább ne mondd. Például, ne osztogass tanácsokat. Azoknak az embereknek, akik éppen traumát szenvednek el, nincs szükségük tanácsokra. Nekik vigasztalásra és támogatásra van szükségük. Mondd inkább azt, hogy „Sajnálom” vagy „Ez most nagyon nehéz lehet neked” vagy „Hozhatok neked egy finom teát?”. Ne mondd azt, hogy „Hallanád, hogy mi történt velem…” vagy „Ha én a te helyedben lennék...” És semmiképp ne mondd, hogy „Ez most engem nagyon földhöz vág”.

Ha kiabálni, sírni vagy panaszkodni szeretnél, ha valakinek el akarod mondani, hogy mennyire meg vagy döbbenve, vagy éppen undorodsz, netán siránkoznál, hogy milyen szörnyűségeket juttatott eszedbe a saját életedből, az rendben van. Ez a reakció teljesen normális. Csak olyasvalaki előtt vagy mellett tedd ezt, aki nálad nagyobb körben van.

Vigasztalás befelé,  panaszkodás kifelé.

Semmi gond nem volt Katie barátjával, aki azt mondta, hogy nem volt felkészülve arra, hogy Katie milyen rosszul néz ki, és nem biztos benne, hogy fogja tudni kezelni. A hiba az volt, hogy ezt Patnek mondta, azaz befelé panaszkodott.

Nálad kisebb körben levő embernek panaszkodni nem tesz jót se neked, se neki. Ugyanakkor támogatónak lenni a páciens fő gondozójával a legjobb dolog lehet, amit az adott páciensért tenni tudsz.

A legtöbben tudjuk ezt. Szinte senki nem traktálná azzal a páciensét, hogy milyen szörnyen néz ki. Szinte senki nem mondaná azt egy páciensnek, hogy a saját múlandósága jut róla eszébe, a saját közelsége a halálhoz. Más szóval, tudjuk, hogy a kör közepébe nem öntjük a panaszainkat. A koncentrikus körök elmélete ezt a megérzést kiterjeszti és konkrétabbá teszi: ne csak a kör közepébe ne öntsd a panaszokat, hanem a saját körödnél kisebb körökbe sem.

Tartsd észben, hogy bármit mondhatsz, amit szeretnél, csak várd meg, amíg ezt olyasvalakinek tudod elmondani, aki nálad nagyobb körben helyezkedik el.

És ne aggódj. Te is sorra kerülsz majd a kör közepén, ebben biztos lehetsz.

Susan Silk klinikai pszichológus, Barry Goldman mediátor, a  "The Science of Settlement: Ideas for Negotiators." című könyv szerzői

Susan Silk és Barry Goldman írása alapján fordította Szirtesi-Nagy Réka” (1)

(1), Forrás: https://pafhungary.hu/blog/66-hogyan-ne-artsunk-a-szavainkkal.html

Bátorító mese gyerekeknek

Mesék, amik kifejezetten a félelmekkel való megküzdéshez közvetítenek pozitív üzeneteket.

Forrás: https://www.spiribuuu.com/hu/termekek/termek_ismerteto/harom%20_batorito_mese_gyerekeknek

„A FÉLőS NYUSZIKA TÖRTÉNETE

Egyszer volt, hol nem volt, a gyöngyöző kék tó partján éldegélt egy fehér, bolyhos nyuszika, aki nagyon félénk volt. Akarod, hogy adjunk egy nevet neki, vagy hívjuk csak egyszerűen fehér, bolyhos nyuszinak? … Nos mint már mondtam, ez a nyuszika, nagyon ijedős, és félénk volt. Bár nem szeretett így érezni, de tudta, hogy a félelem nagyon hasznos dolog tud lenni, főleg, ha az illető, egy védtelen, aprócska, fehér, bolyhos nyuszi. Bármikor, ha hirtelen, hangos zajt hallott, futni kezdett, mintha puskából lőtték volna ki, és meg sem állt a biztonságot adó odújáig. Bármikor, ha nagy fekete árnyékot látott maga fölé emelkedni, iszonyúan megijedt, és futott, mintha puskából lőtték volna ki, egészen a biztonságot adó odújáig. Egy nap épp békésen iszogatott a gyöngyöző tó vizéből, amikor érzékeny fülei egy furcsa csobbanó hangot hallottak, valami olyasmit, hogy Girrr-plotty. A nyuszika szokásához híven nagyon megriadt, és futni kezdett, mintha puskából lőtték volna ki. A nagy ijedelemben azonban elfelejtette, hogy merre is van az odúja, úgyhogy még jobban bepánikolt és csak futkosott körbe-körbe, előre-hátra, át meg vissza az erdőben, mintha megbolondult volna. Közben persze olyan hangosan kiabált, amennyire csak egy kis fehér, bolyhos nyuszi torkán kifért:

- Segítség, segítség! Meneküljön mindenki! Girr-Plotty itt fut mögöttem…

Egy majom, aki épp a közeli fákon ugrándozott, felfigyelt az őrült módjára futkosó nyuszira, és nagyon megrémült, hogy valami veszélyes dolog fog történni. Leugrott hát a fáról, és amilyen gyorsan csak tudott, futott a nyuszika után, és hangosan kiabált.

- Segítség, segítség! Meneküljetek! Itt jön mögöttünk Girr-Plotty…

Épp arra legelészett egy zebra, és amikor meglátta a rémülten menekülő párost, úgy megijedt, hogy menten földbe gyökerezett a lába. Persze a mozdulatlanság nem tartott sokáig. Amint meghallotta a kiáltozást, hogy veszély közeleg, úgy nekiiramodott, hogy a lába majd beleakadt a nyakába.

- Fusson, akinek kedves az élete! Itt jön mögöttünk a rettenthetetlen Girr-Plotty… - kiáltozta most már ő is. A riadtan menekülő csapat elhaladt egy víziló előtt, aki épp a közeli pocsolyában pancsolt, egy zsiráf előtt, aki épp egy magas fa ágairól eszegette a leveleket, egy orrszarvú előtt, aki békésen szunyókált a bozótosban, és egy elefánt előtt, aki épp vizet fröcskölt az ormányából, hogy lehűtse magát. Ahogy az állatok meglátták loholó társaikat, és fülükbe jutott a vészkiáltás, rögvest abbahagyták, akármit is csináltak, és maguk is szélsebesen menekülőre fogták.

- Segítség, Segítség! Itt jön a gonosz Girr-Plotty! Mind odavész, aki nem menekül… - harsogták szinte kórusban. A veszett kiabálás, és patadobogás felébresztette az oroszlánt, aki épp egy sziklaszirten napozott, és pihent.

- MEGÁLLÁS! – üvöltötte el magát az állatok királya. A száguldó állatok erre hirtelenjében lefékeztek, merthogy jobban féltek az oroszlán haragjától, mint a Girr-Plottytól.

- Mi ez az eszeveszett zajongás? – kérdezte összehúzott szemöldökkel az oroszlán, remélve, hogy ezzel visszaáll a rend és a béke a dzsungelben.

- Egy szörnyűséges Girr-Plotty üldöz minket, felséges királyom. – szólalt meg az elefánt. A hosszú nyakú zsiráf szólt nekem, amikor épp pancsikoltam.

- Így volt. – szólt a zsiráf. Én a vízilótól hallottam. Ha egy lomha viziló kimászik a pocsolyából, és szaladni kezd, annak biztosan komoly oka kell legyen.

- Amikor megláttam a száguldó zebrát, - folytatta a víziló, tudtam, hogy valami szörnyű dolog fog következni, mert a zebrák csak akkor futnak nyerítve, ha igazán nagy a baj.

- Nekem a majom szólt. – mondta a zebra. Azt kiabálta, hogy egy Girr-Plotty jön mögöttünk, és meneküljünk. - Igen én voltam. – bólogatott a majom. Én a fehér, bolyhos nyuszit követtem. Ő volt az egyetlen, aki figyelmeztetett engem a veszedelemre. Olyan rémületben futott és üvöltözött, hogy úgy gondoltam, jobb, ha követem.

- Hmmm… Tényleg így volt? – az oroszlán szigorú tekintetét a nyuszira fordította. - Hol van ez a Girr-Plotty, nyuszika? Nem látok senkit, aki üldözne téged.

- Itt futott mögöttem… Biztosan itt kell lennie… – mondta félénken a kis bolyhos. De ahogy félve hátrapillantott nem látott semmit, csak egy üres lábnyomot. - De én tényleg hallottam… – próbálta meggyőzni magát és a többieket, de nem tűnt túl magabiztosnak. – Pedig… - szipogta, - tényleg megijesztett engem…

- Jól van, jól. – nyugtatgatta kedvesen az oroszlán. Merre hallottad, nyuszika?

- Visszafele a gyöngyöző tó partján.

Az oroszlán vezetésével, az állatsereg visszasétált a tóig. Útközben minden lábnyomot alaposan megvizsgáltak, de nem találtak semmi ellenségeset, vagy szokatlant. Végül megérkeztek a gyöngyöző tóhoz, éppen oda, ahol a nyuszi csendesen iszogatott, mielőtt a Girr-Plotty megijesztette volna. Most minden csendes, és békés volt. A majom, a zebra, a víziló, az orrszarvú, az elefánt és az oroszlán körbepásztázták a környéket, de a Girr-Plotty létezésének semmi jelét nem találták. Már épp el akarták hagyni a helyet, amikor egyszer csak … egy apró kavics gurult le a tóparti szikláról, és egyenesen a tóba csobbant. Girr-Plotty… hallatszott a csobbanás.

- Itt van, itt van! Ez ő! – sipárgott a nyuszika, és hátsó lábait a feje fölé emelte, iszkolásra készen.

- Várj! – mondta nevetve az oroszlán. - Ne fuss sehová! A nyuszika zavarba jött, amikor észrevette, hogy a félelmetes hangot igaziból csak egy kavics csinálta, ami belecsobbant a tóba. A többi állat pedig elszégyellte magát, amiért hittek a nyuszinak, anélkül, hogy ők maguk megbizonyosodtak volna, mi is történik valójában.Az oroszlán látva alattvalói kétségbeesését, kedvesen rájuk mosolygott.

- Ugyan már! Egyáltalán nem kell szégyenkeznetek az eset miatt. - mondta, és leheveredett egy sziklára. - Tudjátok barátaim, a félelem valami olyan érzés, amit minden ember és állat megtapasztal, mégpedig jó okkal. - folytatta. Itt van például a nyuszika esete. Mije van neki, amivel megvédhetné magát a veszélyes állatoktól, akik bántani akarják? … Nincs hosszú foga, nincs hegyes szarva, és nincsen nagy, erős teste sem. Ha Girr-Plotty létezne, lehetséges, hogy valóban veszélyes lenne rá. Ebben az esetben tehát igenis bölcs dolog lenne elfutni előle, és figyelmeztetni a többieket, hogy meneküljenek. Ám legtöbbször – emelte fel mancsát az oroszlán, - olyan dolgoktól ijedünk meg, amiket csupán elképzelünk, amik csupán a gondolatainkban léteznek, és a valóságban nincsenek, vagy nem is félelmetesek. Meg kell tanulnunk hát, hogy mi az, amitől tényleg szükséges tartani, és mi az, amitől nem. Ha például legközelebb félelmetes hangot hallasz, úgy mint nyuszika, hasznos lehet, ha megállsz, és megkérdezed magadtól: Ez most tényleg valami olyasmi, ami veszélyes rám? HA IGEN, akkor fontos, hogy megvédd magad, viszont HA NEM, akkor az ijedtség ellenére, fontos nyugalomra intened magad.

Ezután a lecke után, a félős nyuszi képes lett tovább szürcsölni a tó vizéből, akkor is, ha váratlanul Girr-Plottyot hallott. Sőt egy idő után már csak mosolygott rajta, mert a csobbanás arra emlékeztette, hogy általa valami nagyon fontos dolgot tanult az életben.

FORRÁS: GEORGE W. BURNS: 101 HEALING STORIES FOR KIDS AND TEENs

CSIMPASZKODÓK MESÉJE, AVAGY ANYA, NE MENJ EL!

Egyszer volt, hol nem volt, nem messze innen élt egy kislány, akit Annának hívtak. Volt ennek a lánykának egy aranyos, fehér kiscicája. Kíváncsi vagy, mi volt a cica neve? Akkor elmondom. Úgy hívták, hogy Vanília. Anna nagyon szerette a cicáját, és minden idejét vele töltötte. Etette, itatta, cirógatta, fésülgette selymes bundáját, és reggeltől estig együtt hancúroztak. Néha Annának a városban akadt dolga, ahová nem vihette magával Vaníliát. Amíg Anna távol volt, cicáját a szülei gondjára bízta, akik örültek, hogy végre ölelgethetik az aranyos állatot. Ahogy Vanília nőtt, növekedett, Annának egyre többször kellett a városba mennie. Szerette volna, hogy cicája jól mulasson, amíg ő távol van, ezért egy napon elvitte őt a tanyára, ahol Vanília sok más állatkölyökkel találkozhatott. A kiscica még nem járt a tanyán azelőtt. Kíváncsian figyelgette a többi állatot, de esze ágában sem volt ott maradni köztük, egyedül. Anna látta, hogy kiscicája fél, de remélte, hogy idővel jól fogja magát érezni, ezért így szólt hozzá:

 - Most elmegyek kiscicám, mulass jól! Hamarosan visszajövök érted. – és hosszan integetve távozott. Több se kellett Vaníliának! Fülfájdító nyivákolásba kezdett, és hiába vigasztalta a többi állat, nem hagyta abba egészen addig, amíg Anna vissza nem jött érte. Akkor aztán a kislány nyakába ugrott, picike mancsával szorosan átölelte, és elhatározta, hogy ő bizony soha többé nem ereszti el gazdáját. Attól a naptól fogva, Vanília éjjel-nappal Anna nyakában csimpaszkodott, és a kislány bár-hogyan próbált megszabadulni tőle, a cica nem volt hajlandó elereszteni. Anna anyukája illatos sonkával kínálgatta, az apukája pedig húzta, tépte, ráncigálta, de hiába, - Vanília senkinek a kedvéért nem engedte el gazdáját. Telt- múlt az idő, és Anna egyre jobban elkeseredett. Egy szép napon, éppen egy almafa alatt búslakodott, amikor lepottyant mellé egy szép, piros, kerek alma, és így szólt hozzá:

- Hát te széplány! Miért búsulsz? - Nagy az én bajom, piros alma! – felelte Anna. Az én cicám, Vanília, nem enged el sehova, csak a nyakamat szorítja!

A piros alma ekkor a cicához fordult: - Tudom, tudom, kicsi cica, A te mindened bizony Anna. Attól félsz, hogy megint elmegy, S Te még erre nem értél meg. Én már érett alma vagyok, A fán tovább nem csimpaszkodok. Most engedtem el az ágat, Játszol velem pottyanósat?

Ahogy ezt kimondta, POTTY, egy piros alma pottyant le a fáról nagyot kurjantva, és éppen Anna tenyerébe hullott. Aztán egy másik… és megint egy… POTTY! POTTY! POTTY! Egyik alma potyogott a másik után, és vidám kacagás töltötte be a kertet. Vanília is szívesen mókázott volna az almákkal, de nem merte elengedni gazdáját.

- Menj csak Cicám! Játszatok! Én is örülni fogok. Nem mozdulok semerre, Pottyanhatsz a kezembe. – szólt Anna, és kinyújtotta a tenyerét. Vanília gondolkozott kicsit, aztán bátran elengedte a kislány nyakát, és POTTY… belehullott a tenyerébe.

- Ez jó volt! Miauuu! Még egyszer! – ugrándozott, majd újra felmászott Anna nyakába. Megszorította, majd eleresztette, és POTTY… Anna pedig mindannyiszor elkapta. Vanília egyre bátrabb lett, így felugrott az almafa ágára is, és az almákkal együtt potyogott le, újra és újra. A kiscica a sok ugrándozásban rájött, hogy mindig a talpára esik, így végül megbízott magában, és már nem mászott vissza gazdája nyakába. Elindult inkább felfedezni a környéket, és nyugodt szívvel egyre meszszebbre csatangolt. Tudta, hogy gazdája otthon várja őt, és mindig nagy öröm volt viszontlátni egymást.

KATI ÉS A 13-AS HÁZ BOSZORKÁNYA

Ismertem egyszer egy kislányt, Katinak hívták, akinek az iskolájában egy nagyon különös, és ijesztő történet keringett a gyerekek között. Azt mesélték egymásnak, hogy az iskola mellett, épp a Katiék háza felé vezető úton, a 13-as házban egy boszorkány lakik, aki gyerekeket rabol. Nem tudom hányan hitték el a történetet, de jó néhányan egész biztosan komolyan vették. A 13-as ház egy régi, romos, elhagyatott házikó volt, és valamiképp teljesen elkülönült az utca többi modern, és barátságos házától. Ez a lak, mintha egy sötét erdő mögül kukucskált volna ki, gondozatlan, gizes-gazos kertje mögé rejtőzve. A kerítését sűrű, szúrós rózsabokrok nőtték be, amitől alig lehetett belátni az udvarra. Néha, de nem túl gyakran a gyerekek egy alacsony öregasszonyt láttak a postaláda körül szöszmötölni. A papucsa furcsa hangon kopogott, az ujjai remegtek, öreg teste előredőlt, a háta púpos volt. Fehér haja rendezetlenül az arcába lógott, bőre csupa ránc volt, és az állán egy nagy bibircsók éktelenkedett. A gyerekek azt mesélték, hogy tekintete varázslatba ejti az arra járó gyerekeket, és így tudja őket elrabolni. A „13-as ház boszorkánya”, csak így nevezték egymás között. - Jól vigyázz, nehogy a szemébe nézz! – riogatták egymást. – Mert varázslatba ejt, bevisz a házába, és többé sohasem enged el.

Egy csomó hátborzongató történet keringett a diákok között, arról hogy mi történt ezzel, azzal a gyerekkel, akit elkapott a boszorkány… Persze, ha megkérdeznéd tőlük, hogy konkrétan kivel történtek meg ezek a dolgok, nem tudnának felelni. Nos… a rémsztorik miatt úgy esett, hogy Kati és a barátai egyedül sohasem mentek el a 13-as ház előtt, hiszen mi van akkor, ha a boszorkány rájuk pillant, és ők nem tudják megállni, hogy ne nézzenek vissza? Minden reggel megvárták egymást a sarkon, és együtt siettek az iskolába. A nap végén pedig bevárták egymást az iskola udvarán, és szintén csapatban mentek haza, mert így sokkal nagyobb biztonságban érezték magukat, mint egyedül.

Történt azonban, hogy mivel Kati nagyon jól gitározott, felvételt nyert az iskola zenekarába. Ez persze azzal járt, hogy hetente egyszer zenekari próbán kellett részt vennie. Mivel a bandából senki nem lakott arrafelé, amerre ő, ezeken a napokon egyedül kellett elsétálnia a 13-as ház előtt. Az első próba után jött csak rá, hogy milyen nehéz helyzetbe került. Késő délután volt már. A világosság általában magabiztosságot adott Katinak, de aznap még az ég is sötét felhőkkel volt tele. Próbált úgy tenni, mintha minden rendben lenne, de ahogy közeledett a 13-as házhoz, az most ijesztőbbnek tűnt, mint valaha. A szél süvített, és az öreg fák ijesztő árnyakat vetítettek a járdára.

Kati hirtelen megállt, és fogalma sem volt, hogy mit csináljon. Hogy tud ő szembenézni a félelmével? Mi van, ha kijön a banya, és ránéz? … Arra gondolt, hogy visszamehetne az iskolába. Hogyha siet, még ott találja a tanárokat, és hívhatná az anyukáját, hogy jöjjön érte. De mi van, ha a nagyok még mindig ott lesznek a suliban? Ha megtudják, hogy nem mer egyedül hazamenni, akkor kinevetik, és ezzel fogják később csúfolni. Volt egy másik út is hazafelé, de az jóval hosszabb volt, és már így is elkezdett sötétedni. Mehetett volna ezen az úton, de a sötétség ugyanúgy ijesztő lett volna.

Nem! – mondta magának. - Bátornak kell lennem, és el kell sétálnom a 13-as ház előtt! Ahogy közeledett a házikó felé, az valahogy egyre nagyobb, és fenyegetőbb lett. Egyszeriben el akart futni, de úgy érezte, hogy a futástól bepánikolna. - Jobb lesz, ha szép lassan haladok el a ház előtt. Megőrzöm a nyugalmamat. – bátorította magát, és vett néhány mély lélegzetet, mielőtt tovább haladt volna. Ahogy egyik lábát emelte a másik elé, megpróbált a banya helyett valami egészen más dologra gondolni. Képzeletben felidézte az otthonát, az anyukája ölelését, az apukáját, a kedvenc vacsoráját, a puha ágyikóját, a szeretett plüssállatait… És ahogy ezekre gondolt, a házikó ijesztő kinézete valahogy eltűnt, és már nem hatott olyan félelmetesnek. Persze, amikor gondolatai újra a banya körül forogtak, a ház ismét ijesztővé vált.

Nem! - fegyelmezte magát Kati. Koncentrálj arra, hogy milyen jó érzés lesz hazaérni! És ettől valahogy sokkal könnyebbnek érezte magát. El is mosolyodott magában, mert nagyon élvezte, ezt az újonnan kitalált trükköt, és büszke volt, hogy képes lecsendesíteni vele a félelmét. Igen ám, de amikor elérte a 13-as ház kapuját, egyszeriben minden kellemes gondolatát elfeledte, ugyanis az öregasszony éppen kint volt a kertben, és éppen őt nézte. Kati próbált nem odanézni, de szeme sarkából látta, hogy a nő kedvesen mosolyog rá. Az anyóka most valahogy kisebbnek, és kevésbé ijesztőnek tűnt, mint ahogy a történetek elbeszélték. Kati tovább szedte a lépteit, és egészen hazáig sétált, miközben végig az otthonára gondolt, - a családja körében elszürcsölt, finom meleg paradicsomlevesre, és a közös nevetgélésekre… Bár szép befejezés lenne, ezen a ponton még nem ért véget a történet. A zenekari próbák után ugyanis Kati továbbra is egyedül járt haza, mégpedig a 13-as ház előtti úton. Mivel a kis anyóka mindig kedvesen mosolygott rá, Kati kezdte úgy gondolni, hogy nem is olyan ijesztő, mint mások állítják, és egy alkalommal visszamosolygott rá.

 A következő héten majd kiugrott a szíve, mert az anyóka integetett neki, sőt köszönt is, hogy SZIA. Kati ezentúl alig várta, hogy újra próbanap legyen, és hazafele menet végre megállhasson és beszélhessen a kedves nénivel. Kiderült, hogy igaziból Emese néninek hívják, és sok érdekes történetet ismer, mert már nagyon idős, és sok mindent megélt. Végül Kati megkérte, hogy meséljen neki a régi korokról, mert épp erről kellett fogalmazást írnia történelemből házi feladatként. A néni nagyon szívesen segített neki, így Kati bement a házikóba. Kedves új barátjával limonádét iszogattak, frissen sült kekszet ettek, és a beszélgetés közben sokkal jobban megismerte az anyókát, mint a barátai. A házi feladatára végül csillagos ötöst kapott. Az osztálytársai először nem hitték el neki, hogy tényleg járt a boszorkány a házában, és valóban ő segített a fogalmazásban, mert hát hitük szerint, a 13-as házból még soha senki nem szabadult ki élve. Azt mondogatták, hogy a banya csak elvarázsolta Katit, és egy nap majd tényleg nem fogja elengedni, Kati azonban már nem dőlt be az ijesztgetésnek. Ő már tudta az igazságot Emese néniről, a barátai viszont még mindig ragaszkodtak a félelemhez, hogy a 13-as házban banya lakik, aki gyerekeket rabol el.Kati nem hagyta annyiban a dolgot, és szép lassan meggyőzte barátait, hogy kísérjék el őt az anyóka házához. Miután bemutatta őket Emese néninek, az iskolások félelme egycsapásra szertefoszlott, és a 13-as ház banyájáról szóló történetet azóta már senki nem meséli.

FORRÁS: GEORGE W. BURNS: 101 HEALING STORIES FOR KIDS AND TEEN”(1) 
(1)Forrás: https://www.spiribuuu.com/hu/termekek/termek_ismerteto/harom%20_batorito_mese_gyerekeknek

Gyerekek belső feszültség oldása

Gyerekeknek, kamaszoknak, (felnőtteknek) rossz érzések enyhítésére alkalmas, 8 egyszerű technika, amit érdemes modellezni és megtanítani, hogy ne erőszakkal, pótcselekvéssel, befelé fordulással vagy betegséggel oldjon meg.
 

Forrás:https://www.spiribuuu.com/hu/blog/hogyan_segitsunk_negativ_gondolatokkal_kuzdo_szorongo_gyermekunknek?fbclid=IwAR08vrxwMxRPKU9a5I1omWq_pDVSNrHt1HURux199RU1-ZCBc-BOijBnMpg

IKIGAI

Hallottad már ezt a szót? Találkoztál már vele? Egy japán pszichológus nevéhez fűződik, aki egy tevékenység iránti elköteleződést fejez ki ezzel a szóval, ami örömet és kiteljesedést eredményez, mely a hosszú élet egyik titka. Röviden: amiért minden reggel felkelnek, amiért élnek. Az élet értelme, célja.

Mindenki elkészítheti a saját Ikigai-ját. A négy körben lévő kérdések metszéspontjaiba bekerülő válaszok adják meg a saját Ikigai-unkat. Mielőtt még megválaszolnád magadnak, hogy a megélhetésért kelsz fel reggelente, nézz a lelked mélyére, és valld be őszintén magadnak. Te is keresed az örömet, a kiteljesedést, és tudod, mit-miért teszel.

Forrás: https://belsoeroforrasaink.cafeblog.hu/2020/07/08/mi-az-amiert-orommel-kelsz-fel-reggel/